A KORG.hu ZóNA csapatának tagjaként 2009. július 1-én interjút készíthettem Jordan Rudess-szel Budapesten és láttam a nagyszerű Dream Theater-koncertet a Sportarénában. Mindkettő nagy élmény volt. Szokatlan kérdéseket is feltettem, és mégha sietett is, Jordan nagyon kedvesen mindegyikre válaszolt. Beszélt a technológiáról, a tanulásról, a koncertezésről és magáról. A teljes szöveg 4 fejezetben alább található.
I. TECHNOLÓGIA
– Az OASYS munkaállomás – a Korg zászlóshajója – a felszerelésed központi billentyűs hangszere. Jobbnak tartod, mint másokat, és miért?
– Nos, az OASYS-ben az a szép, hogy egy nagyon egységes koncepció. Szeretem a „munkaállomás” ötletét, mert az a gondolat van mögötte, hogy legyen egy nagyon sokra képes hangszer, amit a zenészek meg tudnak érteni és annyiféle módon használhatják, ahány előadó csak van manapság, a nagyon fejlett komputeres rendszerekkel és mindenféle szoftverrel meg egyebekkel. Most mégsem ezeket választottam, hanem a Korg OASYS-t, egy nagyon sajátos okból, mert nagy a feladatom, ez nagyon komoly munka. Minden éjjel színpadon kell állnom, működtetnem a dolgokat, végig léptetnem többszáz hangszínt, megbízhatóan jelen kell lennem, jól kell megszólalnom, és meg kell tudnom érteni, mi történik, mindezt egyszerre. Tehát, ha úgy tetszik, ezt adja nekem az OASYS. Biztonságban mehetek a színpadra, tudván, hogy minden rendben lesz.
– Igen, akkor egy szót a biztonságról. Van egy másik OASYS is veled, biztonsági tartalékként.
– Van, persze.
– A színfalak mögött ez is bekapcsolva, használatra készen áll - arra az esetre, ha valami történne?
– Nem, nincs bekapcsolva, használatra készen. Mert – kopogjuk le – ez működik!
– Tehát megbízol benne.
– Igen. Általában, ha valami történne, valószínűleg már a beállásnál is nyilvánvaló lenne, hiszen menet közben történne, igaz? Ha történni fog, akkor fog, amikor dolgozunk vele. Annak az esélye, hogy valami történik, amikor már minden be van állítva, előadásra készen, nagyon kicsi.
– Melyik zongorahangszínt használod, a beépített Concert Grand Piano-t vagy valami mást?
– Mindegyiket. Egy-két dologra az eredeti gyári hangszínt, másokra a bővítő zongorahangszínt használom (EXs2).
– Tehát ez csak a gyári bővítő, nem valami külső cég hangmintája?
– Most élőben nem, mert az OASYS-ét használom. Gondoltam rá, hogy valami mást használjak, de most boldog vagyok ezzel.
– Jó ezt hallani.
– Igen.
– A saját hangszíneidet te programozod? Úgy értem, hogy használod az új szintit, a Radiast a sok lehetőséggel..., nem túl bonyolult?
– Sokat programozom. Ami azt illeti, a stúdióban, ahol a zenémet alkotom, mindenféle eszközt használok. Az OASYS-en túl különféle szoftvereket és minden egyebet. De amikor élőben kell előadnom, ki kell találnom, hogy csináljam mindezt meg az OASYS-szel, mert ott ez a hangszerem. Ehhez egy csomó mintavételre és programozásra is szükség van, ahhoz, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy kell. Szerencsére az OASYS-ben rengeteg hangszín van, amiből ki lehet indulni – szóval a legtöbbször nem kell újra „feltalálni a kereket”. Választhatsz egy kiindulópontot, ami hasonlít arra, amire szükséged van, és azt alakíthatod tovább. Tehát manapság én is ezt csinálom, általában alakítom a hangot, hogy olyan legyen, amire tényleg szükségem van: csökkentem a szűrőváltozást, talán a felfutást, kicsit leveszem a lecsengést, talán adok hozzá egy kis LFO-t. Általában kis dolgokra van szükség, miután valami közeli hangzást találtam. Persze más esetben, pl. ha egy hangszínbankot készítek a Korgnak vagy másnak, akkor igen, teljesen belemegyek és megpróbálok kitalálni valami valóban újat és mást. És ez így működik.
– A legújabb szólólemezeden – a „Notes on a Dream”-en – szoftverhangszereket használtál: Ivory-t and Logic-ot.
– Így van.
– Tudjuk viszont, hogy szereted az igazi zongorát. Nem hiányzott a hangszer rezgő teste és az azt körülvevő hangzás?
– Dehogynem, persze. Van egy nagyszerű Steinway zongorám otthon. 9 láb hosszú és tényleg gyönyörű. A felvételre két okból nem használtam. Egyrészt vannak kisállataim, a zongora pedig nincs hangszigetelt szobában. A helye nem igazán alkalmas kitűnő felvétel készítésére.
– Hallottam a történetet a Steinway alatt horkoló kutyáról...
– Igen, biztos hallottad... Nagyrészt amiatt nem sikerült igazán csendet tartani... Másrészt zenészként mára hozzászoktam ahhoz, hogy MIDI-s stúdiókörnyezetben dolgozzam. Ez az igazság. Tehát élveztem, hogy a komputeremmel dolgozhattam és felvételt készíthettem... és tudod, ha túl halkan játszottam egy hangot, csak „bekötöttem” a felvételbe. A zongorával nagyon nehéz kötni. Itt én vagyok a saját hangmérnököm, nem úgy mint a stúdióban, ahol valaki más vesz fel, én meg a zongoránál ülök, és bizonyos dolgokat nem tehetünk meg. Abban az esetben ha hibázok egy szám közepén – ó, kezdhetem elölről, és ez tényleg fárasztó. Szóval, nagyon-nagyon elégedett vagyok az Ivory hangjával, szerintem nagyszerű zongorahangszín. Hát, ennyi.
– Az új Korg Nano Key-en is virtuózan játszol, hogy tetszik?
– Imádom a Nano-t, nagyszerű. Igazság szerint a turné alatt van nálam a szállodában egy kis csúszkás és egy kis billentyűs Nano is, és mindkettőt be tudom dugni USB-vel a komputerembe... Félelmetesen jó! Nagyszerű dolog.
– Mindenféle furcsa egyedi hangszeren játszol, például az iPhone-on is. El tudod képzelni az „álomhangszert” magadnak a jövőben?
– Nos, számomra az iPhone nagyszerű kreatív hangszer, olyan eszköz, hogy alig várom, hogy lássam, mi történik vele a jövőben. Mert szerintem az egész elképzelés, az érintőképernyő, a több program futtatása egyszerre – szinte „természetfeletti”… Mert bárki, aki leül és játszik az iPhone-on, azonnal érzi az igazi varázsát – hogy valami történik. Tehát nagyon várom, hogy hiánypótlón kijön arra alkalmas multi-érintőképernyővel, hardverrel és szoftverrel, ami lehetővé teszi, hogy jövőbeli hangszereink legyenek.
II. TANULÁS
– A második zongoratanárnőd egy erős egyéniségű magyar volt... remélem, nincs még mindig rossz érzésed Magyarországgal kapcsolatban. (nevet) Nem először, és reméljük nem utoljára vagy itt Budapesten. Tudsz az országunkról, a gazdag zenei kultúránkról valamit?
– Nos, természetesen nem vagyok szakértő. De voltam már itt négyszer-ötször, sétálgattam, megragadott az építészet és néhány épület szépsége, és bementem hangszerboltba is, ahol tudtam... nagyon előremutató, hogy a klasszikus zene a világnak ezen a részén most is él. Tehát ez egy csodálatos dolog, így igaz... gazdag a kultúra!
– Játszottál egy magyar zenekar lemezén is, ez a K3.
– Úgy van.
– Hogy történt? Itt játszottál vagy az interneten küldted el a sávokat?
– Van egy barátom, Rajkai Péternek hívják. Nagyon jó billentyűs, itt él Magyarországon. Néhány éve készített egy zongora-átiratot az egyik Dream Theater-dalból. Találkoztunk, összebarátkoztunk, majd bemutatott egy zenésztársának, és megkérdezte, hogy játszanék-e egy szólót a számában.
– Tehát itt játszottál?
– Nem, otthon.
– És átküldted az interneten.
– Igen.
– Folytatod ezzel a zenekarral? Vagy csak…
– A Dreammel?
– Nem, a K3-mal.
– Velük? Nem. Ez csak egy egyszeri dolog volt.
– Végül bejutottál a Juilliard konzervatóriumba, hogy klasszikus zongorista legyél, aztán 10 év tanulás után – 17 évesen – találkoztál a progresszív rockkal, és rájöttél, hogy ez az a stílus, amit játszani akarsz. Mi történt aztán, vagyis pont akkor – egyszerűen eldöntötted, hogy billentyűs leszel a saját fejed szerint, és otthagyod az iskolát? Úgy értem, hogy tehetséges srác voltál, aki szép karrier előtt állt a klasszikus zenei világban – mi volt a véleménye a családnak és a tanárodnak? Nagy lépés, nagy váltás volt?
– Nagyon nagy váltás volt. Nem voltam igazán lázadó kamasz. Nagyon rendes, összeszedett kölyök voltam, aki csak klasszikus zenét gyakorolt, aminek meg is volt a maga haszna. De elértem egy pontra, amikor az érdeklődésem, és olyan dolgok, mint az improvizáció és az új zene, amit hallgattam – az Emerson, Lake and Palmer, a Genesis és a Pink Floyd - mindezek elfordítottak a klasszikus dolgoktól. És már régóta jártam a Juilliardba, tényleg úgy éreztem, hogy mennem kell. Tehát megtettem. A tanárok persze nagyon kiborultak, mert azt mondták a szüleimnek, hogy „az önök fia lehetne a következő nagy zongorista New York-ból”.
– Ez a lényeg.
– Tudod, nehéz volt, igen.
– Igen, értem. Szerettél gyerekként gyakorolni? Ha nem – talán nem – mi segített, hogy kitarts benne?
– Nos, mint minden gyereknél, volt olyan, hogy azt kellett gyakorolnom, amit nem akartam. De általában a zongora az volt, amibe mindig belemerültem és amihez mindig mentem volna. Imádtam játszani, akkor is, ha nem kellett gyakorolnom. Betöltötte a szükségét annak, hogy kiadjam az érzelmeimet. Mindig nagy rögtönző voltam, tehát ha például szomorú voltam, odamehettem a zongorához és kiadhattam magamból. Egy eszköz volt számomra, hogy elengedjem az érzelmeimet – és ma is ugyanez. Tehát annyira szerettem játszani, hogy a gyakorlás nem fájdalmas volt, hanem olyasmi, amit mindig is akartam csinálni. Ezzel együtt nem valami őrült kölyök voltam, aki csak gyakorolni szeret – és néha tényleg nem akartam. (nevet) ... Ki akartam menni, és az anyám azt mondta, „hé, leckéd van, nem akarsz gyakorolni, nem gondolod, hogy kéne?”. De az anyám nem nagyon erőltette, nem volt az az igazi menedzser-anya. Nem olyan volt, mint a magyar zongoratanárnőm... (nevet), hanem nyugodtabb. A vicces a zongoratanárnőmmel kapcsolatban pedig az, hogy a fia, Bruce Steeg is – nem tudom, él-e még, de mindegy – a Juilliardba járt, aztán főiskolára, és klasszikus zongorista lett volna belőle, de bekerült Guy Lombardo zenekarába és... szóval teljesen távol került a klasszikus zenétől. Aztán, amikor én kerültem a tanárnőhöz, azt mondta, „ez a kölyök pályán marad!” (nevet). Most biztos forog a sírjában...
– A technikai és zenei határokat feszegetve elég messzire jutottál. Ma te gyakorolsz nagy hatást másokra, sok zenész szeretne követni téged. Érzel értük valamilyen felelősséget? Gondolod, hogy át kell adnod, közvetítened kell, amit tudsz – tanítani az érdeklődőket és a tehetségeseket?
– Fontosnak tartom, hogy képes legyek megosztani, mi is ez az egész, valahogy terjeszteni a tudást, ami ott van „kint”, és fogékonynak lenni rá. Próbálok olyan helyzetekbe kerülni, ahol közzétehetem a tudásom. Úgy értem, ha valaki, például egy újság megkér, hogy dolgozzak egy cikken, ami egy bizonyos technikát mutat be, általában megtalálom a módját, hogy megtegyem. Van egy internetes tanfolyamom, a Jordan Rudess Online Conservatory (www.jroc.us), ahol az érdeklődők tanulmányozhatják, hogyan billentyűzöm, kicsit elmélyülhetnek néhány riffben a lemezeimről – ezt találtam ki, mert rengeteg levelet kaptam a világ minden tájáról, és rájöttem, hogy nincs lehetőségem mindenkit tanítani, vagy akár magánórákat adni. Amit tehetek az, hogy szabadidőmben csinálom ezt az internetes tanfolyamot, így az érdeklődők előrébb juthatnak, és bekerülhetnek egy működő rendszerbe.
– A Berklee például egy híres zeneiskola, de nincs sok hasonló. Egyetértesz azzal, hogy még mindig falak vannak a klasszikus és a modern zene között, amelyeket meg kéne szüntetni? A modern zenész modelljének, eszményképének tartod-e magad: aki klasszikus háttérből indul és nyitottan halad a jövő felé?
– Igen, a Berklee nagyszerű iskola, a Dream Theaterből mások is jártak oda, de ők sem végezték el, mert nagyon a karrierjükre koncentráltak, és akkor végül arra tették az életüket. De én.. egy érdekes helyen kötöttem ki, mert a Juilliardba úgy jártam, hogy közben belekeveredtem az elektronikus hangszerekbe, a rockzenébe, az elektronikus zenébe – a Juilliardban pedig egyáltalán nem tanítottak erre. Szinte újra kellett tanulnom mindent, amikor az elektronikus zene világával találkoztam. Nem volt más lehetőség, a Berklee sem az volt, ami ma. Most nagyszerű szintézis-kurzusaik vannak, és mindenféle dolgot tanítanak, hangszerelést, és olyasmit, ami valószínűleg érdekelt volna, ha ismertem vagy tudtam volna róla, de ilyen nem volt – pedig ez alapvető. Nem igazán hiszem, hogy sok jó kurzusuk lett volna. Tudod, a dolgok sokat változtak, most sok iskola van, ahol az emberek megtanulhatják azokat, amiket nekem magamtól kellett megtanulnom.
III. KONCERTEZÉS
– Néhány kérdés az előadásról.
– Hm.
– Érzel még néha, vagy éreztél-e valaha bénító lámpalázat? Ha igen, hogy oldottad fel?
– Bénító lámpaláz... Nos, amit én teszek... Néhány koncert nagyon izgalmas, az biztos. Mint amikor nemrég az angliai Donington Fesztiválon játszottunk 80 ezer ember előtt. Ez képtelenség: hogyan játssz 80 ezer embernek? Ezzel az érzéssel bánni kell tudnod valahogy. Tehát néhány különböző dolgot szoktam tenni. Gyakran zenei szinten: leülök a szintimhez, bekapcsolom a metronómot és lassú tempóban (ütöget) egyszerű dolgokat játszok, amilyen pontosan csak tudom, mert ezt nagyon jó alapozásnak tartom. Ez egy kicsit be is melegíti az ujjaimat, és meg is nyugtat. Még ha John Petrucci, a gitárosunk gyakorol is metronómmal, és én csak ülök és ő játszik a maga nagyon egyenletes tempójában, ez segít – furcsa, de működik. Tudod, majdnem olyan, mintha másodkézből treníroztatnának (nevet). Emellett légzőgyakorlatok, egy kis nyújtás, jóga-szerű dolgok. Tanultam egy kis tai-chit, és a módját annak, hogyan alkalmazzam ezt a gondolkodást a koncert előtt. Bármi előfordulhat, néha őrületes környezetben vagyunk. Nem lehet mindig koncert előtt egy teljes jógagyakorlatot elvégezni a földön, mert lehet, hogy éppen egy teherautón vagy hasonlón vagyunk. De valamit mégis, mint például megnyugtatni az elmét és azt mondani: Tudod mit? Nem számít, hogy hányan vannak a nézőtéren, összpontosítunk, mert mi ez vagyunk és össze kell tartanunk. Néha a színpadon valóban valami nagyon bonyolult dologban vagy olyan részben veszek részt, ami nehéz lenne, olyankor ránézek Johnra vagy Mike-ra, és ez megnyugtat és visszahoz, mert látom, hogy milyen erősen koncentrálnak, és ez megóv, hogy elússz, szóval, a csapattársaim (nevet) is a részei ennek – és csak tesszük a dolgunkat. Érdekes.
– Mennyire fárasztó az előadás? Fáradt vagy a koncertek végén – vagy ellenkezőleg, izgatott?
– Igen, tudod, hm... az attól függ. Minden koncert egy kicsit más. Néhány koncert itt Európában egy kicsit nehéz volt, csak azért, mert sok nagy helyen játszottunk, de néha nem nagyon törődnek a levegővel és a légkondicionálással. Nagyon meleg van, és csak ülök ott, csöpög rólam a víz – ami nem vicces. Fárasztó volt, mert kemény dolog ott ülni és izzadni. Más helyeken meg dohányfüst van a levegőben, ez nem a legkönnyebb, ez is nagyon zavar engem. Szóval minden a koncert jellegén múlik. Izgalommal és örömmel tudom teljesíteni, ha a feltételek jók, hogy kapcsolatban legyek a zenével, a zenésztársaimmal, és pozitív energiát sugározzak. De néha, ó (nyög), tudod, ezek a dolgok pörölyként nehezednek rád és kicsit lenyomnak. Izzadsz, mint a disznó – de csináld! (nevet)
– Az emberek nagyon szeretik azt, amit a Dream Theater csinál. Elégedettek vagytok magatokkal, vagy kritizáljátok magatokat a koncert után – átvizsgáltok minden pillanatot?
– Nos, természetesen perfekcionisták vagyunk. Erről szól a Dream Theater – szeretjük, ha minden jól megy, ha eljátszunk egy számot, és azonnal készen állunk és kezdjük a következőt (csettintget) és „bing-bing-bing-bing-bing”, „vigyázz, kész, tűz!”, és ne legyen semmi probléma. Tudod, ez nem egy laza, részeges rock and roll banda (nevet). Ez egy nagyon szervezett zenekar, és ha valami elromlik bármelyikünknél, a gitárnál vagy a billentyűnél, azt feltétlenül megbeszéljük, megpróbáljuk megérteni, kijavítjuk, és legközelebb jobban csináljuk.
– A koncentrálás mellett szoktál-e vagy tudsz-e bármi másra gondolni a színpadon? Van valami különleges módszer, hogy megjegyezd, amit játszanod kell, vagy ez „csak” sok gyakorlás, amíg tudod az egészet?
– Valójában egy ez kombináció... A színpadon az segít nekem – és azt hiszem, jó tanács a nézőinknek is – hogy amikor a színpadon állsz és megpróbálsz végigjutni egy számon, nagyon-nagyon fontos, hogy megmaradj a pillanatnál. Mert, ha mondjuk memorizálsz valamit, énekled és játszod, de hirtelen aggódni kezdesz, hogy mi jön 8 ütem múlva, az összezavar. Akkor fogsz hibázni, ha arra gondolsz: „tudom-e, hogy mi jön 8 vagy 16 ütem múlva” és nyugtalankodnod kell-e emiatt... pontosan így is történik. Tudod, elég zenésszel játszottam már, és végül mind rájöttünk, hogy így van ez. (nevet) Szóval ezt úgy védem ki, hogy az adott pillanatra koncentrálok, magamnak énekelve. Vagy szó szerint zümmögök, dudorászok – ki hallaná meg egy rockkoncerten – és pont arra koncentrálok, ahol éppen vagyok, így elkerülöm, hogy másra figyeljek vagy visszagondoljak... az nagyon veszélyes. De hát, persze emberek vagyunk, az elménk csapong, a dolgok pedig megtörténnek. A másik dolog, ami működik, de nem feltétlenül zavar: ha az elméd szabadon csapong – ez is jó néha. Az a baj, ha azért aggódsz, amit csinálsz. Tehát, ha ideges vagy. Sokszor az előadó elgondolkodik azon, hogy mit is csinál – és előre-hátra megy – ez rossz. Ha csak játszol, és egy tengerparti helyre gondolsz vagy egy pompás napra, amikor kocsikáztál, az nem gond, mert akkor a zene csak ömlik, átitat, valami olyan, ami úgy tűnik, bárhonnan áthalad az elménken – és ha nyitottak vagyunk rá, ez működhet! Rendben van.
IV. SZEMÉLYISÉG
– Kedves és nyugodt ember vagy, barátságos légkör vesz körül. Mi dühít fel?
– Nehéz feldühíteni. Tényleg. És ha dühös is vagyok, nem vagyok... ez nehéz.... nem is tudom. Akik ismernek, tudják, hogy sohasem leszek dühös. Persze az olyan emberekkel szemben esetleg van bennem egy mélyebb érzés – de nem látszik úgy rajtam, hogy valaki azt mondhatná, „ez egy dühös fickó”.
– Van valami szellemi háttér emögött, ami segít, hogy az légy, aki vagy?
– Nos, van egy kicsi. Nem vallásos értelemben, inkább egyfajta metafizikai értelemben, például amiket már mondtam, összekapcsolni olyan dolgokat mint a tai-chi vagy jóga – vagy a zene, ez fontos része a dolognak (nevet).
– Olyan zenei stílus, amit nem szeretsz?
– Nos, minden zenét szeretek. Egy kicsit zavar az olyan fajta jazz, amikor annyira a hangokra koncentrálnak, hogy sokszor már nem is gondolnak a hangzásra... Nem mondanék rosszat egyik stílusról sem, de sokszor, bizonyos zenében, mégcsak nem is jazzben, másfajtában, amikor az emberek csak az éppen játszott hangokra gondolnak, és nem a hangzásra, amit megszólaltatnak – ezzel bajom van, ez zavar. Tehát nagyon érzékeny vagyok a hangzásra, nem tehetek róla, nem érdekelnek olyan nagyon a hangok. Amikor C-ben vagy és hirtelen egy skálán kívüli hangot játszol – na és, kit érdekel?! A hangzás, ami számít nekem.
– Sok zenét hallgatsz, vagy inkább a csendet szereted?
– Mindkettőt szeretem. Nagyon sokféle zenét hallgatok. A kedvencem most éppen néhány elektronikus zene. Mint például az Aphex Twin, az Autechre, a Boards Of Canada és hasonlók, ahol nagyon gondosan megformázzák a hangzást, és a hangzásélmény tényleg jól kigondolt, és azt mondhatod, hogy minden egyes hang, amit hallasz, nagyon kifinomult művészi munka. Ez nagyon tetszik.
– Végül, mit üzensz a magyar közönségnek?
– A magyar közönségnek? Ezt üzenem: Nagyszerű újra itt lenni! Tényleg klassz! Jó, hogy vissza tudtunk jönni és játszhatunk, és megoszthatjuk a zenénket. Igen.
© 2020–24 Janca Ákos. Minden jog fenntartva.